Rájöttem mire vágyom igazán. Egy beszélgetést hallgattam, ahol az előadó egy pácienséről mesélt, aki arra az egyszerű kérdésre, hogy igaziból mit szeretne, nem tudott válaszolni. A riporter ezen elcsodálkozott, én azonban egyáltalán nem. Mert ez nekem ismerős, nekem ugyanis nem természetes, hogy zsigerből tudjam, mire vágyom. Így, így. Miért, te mindig tudod mit szeretnél igazán?
Én úgy nőttem fel, hogy a tesóimmal együtt egyfajta feszültség-szabályzóként (magyarul biztosíték) működtünk a családban. Szüleink céljai és nehézségei felülírták azt a képességüket, hogy ránk, kicsi lányaikra tudjanak hangolódni, s miután ők erre nem voltak képesek, hát mi gyerekek hangolódtunk a szülők kimondott, vagy ki sem mondott igényeire. Mi nem tanultunk meg önmagunkra figyelni, viszont belsővé tett szigorú elvárásunkká lett, hogy szüleink legkisebb rezdülését is érezzük, tompítsuk az ellentéteket, a konfliktusokat pedig elkerüljük. Máig nagyon nehezen bírom a konfliktusokat…
Az eredmény az lett, hogy nagyon távol kerültünk önmagunktól és a saját vágyainktól. Nincs bennem keserűség emiatt, már nincs. Tudomásul vettem, hogy kaptunk sok értéket és sok nehézséget a szüleinktől. Az már a mi dolgunk, hogy észrevegyük és ha kell, akkor átírjuk a nem működő családi mintáinkat.
Érdemes a szüleinkkel és az eredetcsaládunkkal való kapcsolatunkon dolgozni, de a fókuszunkat egy idő után tegyük át a múltról a jelenre. Hiszen a múlt elmúlt és MOST VÁR AZ ÉLET.
Az önismeret jelentős állomásának tekintem a NAGYON FÁJÓ SZEMBENÉZÉST ÖNMAGAMMAL, amikor ráláttam, hogy a legnagyobb igyekezetem ellenére vannak dolgok, amiket én sem csináltam jól a ma már felnőtt nagyfiaim nevelése címén. Igen, van amit másképp csinálnék. Például sokkal többet bújnék oda hozzájuk és sokkal lazább lennék tanulás és edzés terén, ahol (ma így látom) túl szigorú voltam velük. Az fájt a legjobban, hogy ezen már nem változtathatok, elmúlt és nem tudom másképp csinálni… Nem olyan régen, egy vasárnapi ebéd alkalmával bocsánatot kértem tőlük, amit kicsit értetlenül fogadtak, (hát hiába, férfiak) anya, ne aggódj, túléltük, semmi gond, mondták és nem nagyon akartak beszélni róla. Valami szemérmes megengedést éltem meg tőlük és általuk. Most is megkönnyezem azt az érzést: szeretnek úgy, ahogy vagyok, az összes mindenemmel együtt olyan anyának, amilyen voltam és vagyok. És csodálatosan felszabadító volt bocsánatot kérni a gyerekeimtől. ISTENEM, KÖSZÖNÖM, hogy ez megadatott nekem…
Jól elkanyarodtam attól, hogy megtaláltam egy őszinte vágyamat, de úgy érzem el kell mesélnem, miért újdonság ez nekem. “Szíved igaz vágyai egybe esnek Isten akaratával”, mondja Pál Feri. Nos, az én egyik szívem vágya a lazulás. Hogy ne vegyek mindent annyira komolyan. Hogy ne akarjak mindenben extra teljesítményt nyújtani. A nyitottság és a fogékonyság állapotában élni, nyitottnak és fogékonynak lenni a minket körülvevő világra. Szeretném ha lazább volnék, csak máshogy, mint eddig. A mozgás, a tánc az a terület, ahol tudok laza lenni. És amit ott megélek, az kezd átalakulni bennem gondolkodásban, lelkileg és szellemileg is. Igényem lett arra, hogy lazábbra engedjem a gyeplőt.
A lazaság nekem az éberség is, az az állapot, amiben képes vagyok befogadni az életet, a maga teljességében. Nem csak az én szűkös látókörömmel, hanem sokkal nagyobb távlatokban. Amikor nem ragaszkodom valamit valahogy látni, hanem engedem teljesen más megvilágításba kerülni. És tudod mi kell hozzá? BIZALOM, csupa nagybetűvel.
Az élet olyan valami, amit másokkal és mások előtt csinálunk és az emiatt keletkező feszültség elpusztíthatja az alkotást és a tehetséget. A bizalom viszonyrendszere köztünk és a többi ember között, hogy szeretnénk adni és megosztani, közös célokat megvalósítani.
A bizalom az a dolog, amit nekünk kell belülről, napról napra táplálni, hinni és tudni, hogy érdemes bízni, még akkor is, ha csalódunk. Igen, ha odaadjuk magunkat, akkor sérülhetünk is. Csak csomagban van. Ez a világ rendje, így fejlődünk. A bezárkózás és visszavonulás nem táplálja az életet. Ideig-óráig persze meg lehet tenni, de hosszútávon az elszigetelődés pusztító dolog, mert halálos tehetetlenséghez vezet. Mindenki kap sebeket, sőt a bölcsek azt mondják, az élet az első halálos seb után kezdődik. Saját tapasztalatom, hogy ez bizony így van.
A bizalom az, amit ne engedj elveszni magadból, bármi is történt veled. Igenis gyere elő és mondj igent az életre. Isten szabad akaratot adott nekünk, embereknek, tehát a MI DOLGUNK MEGSZÓLÍTANI AZ ÉLETET: ITT VAGYOK ÉS ÉLNI AKAROK.
Ha még nagyon fáj a sebed, hát adj időt magadnak. De tudd, te döntesz: bezárkózol-e, vagy kinyílsz.
Szándék és vágy, két nagyon fontos lételemünk. Legyen szándékod, előre eltökélt szándékod, hogy áttörd a saját tapasztalásaid falát. Ez a legnehezebb, a saját démonjainkkal megküzdeni.
Mert AZ ÉLET SOKKAL TÖBB, MINT A TAPASZTALÁSAID.
Igen, ha újra kinyitod a szíved, sérülhetsz megint. De közben sokat tanultál, már nem szórod a disznók elé a gyöngyöt, vagyis egyre jobban megválogatod, kinek adsz magadból és mennyit. Fejlődtél már annyit, hogy lényed legféltettebb és legtitkosabb kertjébe nem engedsz be akárkit. Sőt. Bizalmat már nem kint, hanem belül, önmagadban keresel. Csodálatos dolog, ha megtalálod a magadba vetett bizalom magját és azt gondozod, ápolod, ahelyett, hogy először valaki vagy valami másban bíznál. Gyermeki lényünk az, aki vakon bízik. És ez is rendben van, de ennek egyenes következménye, hogy ahogy egyre inkább felelősségteljesebb felnőtté válunk, úgy lesz tele az utunk bizalomvesztésekkel. Ez a felnőtt élet része. Ahogy elkezded a saját bizalmadat, az önmagadba vetett bizalmadat érezni, táplálni, megérted, hogy ez mindennek az alapja. Nem tudsz bízni senkiben és semmiben kívül, amíg nem bízol belül, önmagadban. Ha jobban megsérültél, akkor ez nagyon hosszú és keserves munka, tele a saját tapasztalataid börtönének vasrácsaival.
Ahogy egy igazi harcos is büszke a behegedt sebeire, te is tekints magadra tisztelettel az elszenvedett sebeidért.
Ma trendi az áldozat-bántalmazó szerepköröket lépten-nyomon előrángatni, mégpedig olyan előjellel, hogy bár sajnáljuk, ha valaki áldozat, mégis átsiklik a felületesség a szégyen pusztító mivoltán. Az a kifejezés hogy „lúzer” nagyon pejoratív, megbélyegzi azt, aki veszített. A „lúzerség” szégyellni való és az áldozatok szégyellik magukat a bántók helyett. Ez egy ördögi kör. És ha benne vagy, kilépni csak te tudsz belőle.
Ha bántott az, akit szerettél, akkor öleld meg szeretettel azt az önmagadat, aki elszenvedte a bántást. NE BÁNTSD MAGAD, KÉRLEK! A SZÉGYEN PUSZTÍTÓ ÉRZÉS. Ott és akkor nem tudtál máshogy tenni, az a valaki lenni, aki most vagy: határokat húzni, tudni és becsülni az értékeidet, jobban kiállni és ha kell, akkor megvédeni magad. NEM A TE HIBÁD, HOGY MEGSÉRÜLTÉL, hogy sebeket szereztél, ez nagyon fontos. És tudd, hogy LÉTEZIK GONDVISELÉS. Igen, amikor a legnehezebb, nem vagy egyedül. Az emberi értelmen túlmutató erő, ami nem látható és tapintható, mégis létezik – én Istennek hívom – a gondodat viseli. Ölel és táplál, hogy megerősödj, vagy egyáltalán ráébredj arra, hogy nem jó úton, kapcsolatban, vagy bárhol is vagy. AKKOR IS VELED VAN, HA NEM TUDSZ RÓLA.
Mi, emberek, nagyon sebezhetőek vagyunk. Ennek felvállalása maga a gyógyulás. Fejhajtás az élet előtt: itt vagyok Istenem és a magam erejéből nem tudok tovább menni. És biztosan tudod, hogy ISTEN BENT VAN, NEM KÍVÜL.
Az Istenhitnek is megvannak a maga fejlődési lépcsői. Ahogy “bölcsülünk”, belső hangunk újra és újra megszólít: ideje útnak indulni. Nem kifele. Befele. Újra úttalan utakon, megint a belső fejlődés embert próbáló nehézségein vezet az út. Isten adta szerencse, ha ilyenkor a kegyelem irányába fordulunk és képesek vagyunk felismerni, hogy ez nekünk sem egyedül, sem Istennel nem megy.
DE ISTENNEK VELÜNK MEGY. TANULJ MEG IMÁDKOZNI. Elmondani ami fáj és amitől félek, kérni erőt, feloldozást, kitartást és kegyelmet, segítséget mindahhoz, amire egyedül nem vagyok képes, megköszönni mindazt, amit kaptam.
Én, aki ezeket a sorokat írom, egyáltalán nem vagyok guru. Csak egy ember. És nő, anya, táncos, házvezetőnő, séf, kutyatulajdonos, kezdő kertész és környezetvédő, örömanya és még ezer más… Mosolygós meg síró-potyogó. Rátermett és botladozó, félszeg és határozott, ez mind vagyok és még olyan sok minden… Mindaz, amit leírok, igaz és megéltem. És most tanulom meghallani a legmélyebb vágyaimat. És igen, imádkozni is veled együtt tanulok…
Köszönöm, hogy elolvastad.
Eőry Enikő