Menü Bezárás

Mese az egómról, az őszibarackról, Hamupipőkéről és a sikereimről

taborok

Nyári élményeimről mesélek neked, az ÉLET EGYSZERŰ SZÉPSÉGEIRŐL, no meg arról, hogy a sikereimmel is tanulok jó kapcsolatban lenni, nem csak a kudarcaimmal. 

Szeptember közepe van, itt az ideje visszanéznem erre a nagyon különleges idei nyárra. Mert megtanultam, hogy időről időre le kell ülnöm, hogy számot vessek azzal, mi történt velem kint, a világban és belül, önmagamban. 

Érdekes dolog ez a summázás, ugyanis gyakran olyan dolgokra derül fény, amelyeknek egészen más jelentésük van átgondolás nélkül. Megszerettem a számvetéseimet: sokat segítenek az élettel járó állandó hullámokat megélni, engedni, hogy csak legyen az, ami van. Mert nem minden az, aminek látszik. Sőt, azt hiszem semmi sem az, aminek első pillanatra tűnik.

Tavaly ősztől tavaszig a pandémia következtében online tanítottam, tudok videót készíteni és vágni, online tanítani táncot. Erre elég büszke vagyok, írtam már erről, tényleg nagy ugrás volt. De most nyáron még ennél is sokkal nagyobbat léptem előre az ÉLET ISKOLÁJÁBAN. Az ÉLETET TANULTAM.

Májusban végre elindult az élet, kinyitott a Folyondár, az elsők között tértem vissza élőben is edzéseket tartani. És persze nem azonnal, hanem a saját ütemükben tértek vissza a vendégeim is, az első 1-2 hónapban nagyon kevesen voltak az órákon. Az online edzésekből is jóval kevesebbet kértek, szóval bármennyire is rutinosan tudom már kezelni az egzisztenciális szorongásaimat, azért persze előjöttek és bevallom fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Június közepén pedig éppen a zöldségeimet vásároltam a helyi kisboltban, amikor Karcsi, a bolt tulajdonosa (itt Leányfalun ő egy fogalom, de tényleg, egy bázis, afféle kiindulási alap) megkérdezte nincs-e kedvem besegíteni neki. Nem kell egész nap, vagyis taníthatok tovább, de szüksége lenne valakire, aki szebbé, nőiesebbé varázsolja a boltját, aki rendszerez, átgondol, szóval pont úgy, mint amikor az amúgy szép otthonodat még sokkal jobbá teszed törődéssel, szeretettel, átgondoltsággal. 

–  Hiányzik innen a női energia, –  mondta félig tréfásan, félig komolyan.

Húúú, ez nekem nagyon megy, gondoltam, imádom csinálni a házam, kertem szépítését, szeretgetését… S mint már oly sokszor az életben, most is gyorsan döntöttem és belevágtam. Mint később kiderült, igen jó döntés volt és ezért nagyon-nagyon hálás vagyok ISTENNEK, AZ ÉLETNEK és persze Karcsinak is…

Úgy jártam dolgozni, mint a Sörgyári Capricco című film női főszereplője, (na jó, kicsit idősebb kivitelben) a hajnali szellőben lobogott a hajam biciklizés közben, zéró dugó meg idegeskedés, ez itt kérem egy kedves kis falu, Leányfalu. Úgy döntöttem nem ülök kocsiba, legyek végre környezet-tudatos és tényleg, bár hegyen lakom, itt rászoktam a biciklis közlekedésre. Imádtam a kánikula előtti hűvös reggelt, mert bizony a zöldségesek korán kelnek.

Egyfajta látványosság lettem Karcsinál, volt akinek tetszettem és volt aki hűvös távolságtartással volt irányomban, mindenesetre minden vevő alaposan megnézett magának. Több embert ismertem meg pár hét alatt, mint összesen az alatt a három év alatt, amióta itt lakom.

Karcsival bevezettük az “amennyire lehetséges neylon zacskó nélküli életet”, ezt többnyire jól fogadták a vevők, de bizony akadt belőle konfliktus is. Azt nem hinném, hogy kudarc volt a néhány negatív eset, sokkal inkább szólt a változástól való idegenkedésünkről. Igen, oszthatnám itt az észt a változás/változtatás fontosságáról, de nekem pont ugyanolyan nehezen megy, mint bárki másnak. Mert észrevettem magamon, hogy türelmetlen vagyok ebben a kérdésben és nehezen kötök kompromisszumot, mint oly sok mindenben, amiben nagyon hiszek. Szóval a tanulság: hiába csinálom a világ legjobb salátáját, hiába tápláló és tele van vitaminnal, van, aki egyszerűen nem kér belőle. Jó volna, ha könnyedén menne, hogy ne gondoljam túl. De megváltoztatni a gondolkodásomat, nos ez egyáltalán nem megy könnyen…

És most, visszatekintve, kétszer sírtam. Először, amikor a kezdeti ego harcaimmal küzdöttem, hogy beleengedjem magam ebbe a munkába, másodszor pedig akkor, amikor véget ért, mert Karcsi bezárt augusztus végén (minden évben ilyenkor megy szabadságra és csak valamikor télen nyit ki). Mert nagyon megszerettem azt, amit csináltam. És azt, aki vagyok. És ebben Karcsinak, a zöldségeknek és az ÉLETNEK igen nagy szerepük van…

Csináltam a bolt rendben tartását, hogy szép tiszta legyen minden, a polcok, a ládák, az áru. Óriási rendet csináltunk, lett tágas raktárunk, helye a kávégépnek, a kilóban sorakozó kesudiónak, szisztéma és funkció alapján építettük ki a rendet.

Sokat válogattam, szortíroztam és pakoltam, hogy a legszebb és legkívánatosabb zöldségek és gyümölcsök rendszerben, szem előtt legyenek. Nem mintha előttem Karcsinál ez nem így lett volna, de te is tudod milyen más, amikor egy női energia kel életre ott, ahol tere és helye van kibontakozni. 

És nagyon megszerettem Karcsit, aki tisztességes és jó ember és ugyanilyen kereskedő. Igen, van ilyen, egész Leányfalu tudja, ráadásul nagyon jó főnök. Olyan türelemmel és szeretettel tanított a zöldségek és gyümölcsök ismeretére, az árazásra, a praktikus és nem praktikus teendők közti különbségre… Nem volt ideges, amikor huszadszorra sem bírtam megjegyezni egy szőlőfajta kitekert nevét (most sem tudom, valamilyen Pálné), vagy amikor egy egész kiló áfonyát ejtetem ki a kezemből, ami persze szétgurult a boltban a legnagyobb forgalom kellős közepén és négykézláb szedegett velem még vagy tíz, amúgy siető vevő, kb negyed órán keresztül. Tehát Karcsi türelmes volt velem, viszont azonnal megdicsért, ha valamiért lehetett. Én pedig gyorsan tanultam, pikk-pakk dekára eltaláltam a kimérni való árut, egyre gyorsabban lettem kész a nyitás előtti ki és átpakolással, beárazással. Igyekeztem nagyon, mert szívesen mentem minden reggel. Igen, pár hét után egyszer csak kimondtam magamnak hangosan is, hogy AZ OTTLÉTEM MINDEN EGYES PERCÉT ÉLVEZEM, AZ ÖSSZESET. 

Bár sosem csináltam, az élelmiszer-kereskedés, vagyis az emberek ilyenfajta “táplálása” izgalmas területnek bizonyult. Ugyanúgy érteni kell hozzá, mint más szakmához és ugyanúgy előjön annak a valakinek a valódi énje, aki ezt működteti, ÉLETBEN TARTJA.

Karcsi személyisége természetesen visszaköszönt a szolgáltatásaiban, pont úgy, mint amikor másfajta, akár szellemi vagy lelki táplálékot kapunk valaki közvetítésében.   

Rengeteget tanultam a zöldségekről és gyümölcsökről, melyik bio, melyik nem, melyik finom, melyik csak szép de ízetlen, mi a nevük, honnan tudom, hogy mennyire frissek és még sorolhatnám…

Tanultam az ÉLET, vagyis a gyümölcsök, zöldségek sérülékenységéről, hogy mennyire finoman kell bánni velük. Mert bevallom, régen én is megnyomtam az őszibarackot, hogy érezzem mennyire érett. Most megtudtam, hogy az őszibarack milyen nemes gyümölcs és mennyire nem tűri a durvaságot. Eddig is az egyik kedvencem volt ez a mennyei, zamatos, ISTENI gyümölcs, amit gyerekkoromban úgy ettem, hogy mindig a könyökömön csorgott le a leve. Most már tudom tisztelni az érzékenységét is. 

Mert a gyümölcs odaadja mindenét, de a durvaságot nem viseli: ahol megnyomják, ott megsérül, pillanatok alatt megbarnul, a kicsit később érkező vevő már csúnyának látja és nem veszi meg. Megtanultam csak megérinteni és úgy érzékelni a gyümölcs fajtáját, puhaságát vagy éretlenségét. Ugye milyen szép metafóra az ÉLETRE is?

Megtanultam mi a különbség a frissen szedett és a hűtőházban tárolt áfonya kinézete, íze és minősége között: a hűtőházas lengyel és erdélyi áfonya első pillantásra nagyon tuti, nagyszemű és roppant édes, de ez nem soká tart, pont, mint Hamupipőkének, a hűtőházas áfonyának is csak néhány órája van pompázatosságban lenni, mert éjfél után eltűnik a díszes külső, arany hintó és előbújik a valóság: az eddig néhány fokos hidegben tartott áfonya nem tudja megállítani az elmúlást és az most extra gyorsan megy végbe. A gyümölcs nem tud mit kezdeni a nyár melegével, párájával és pár óra alatt végbemegy az, amit a hűtőház oly sokáig gátolt: puhává, folyóssá válik és már romlik is. 

Ezzel ellentétben a magyar áfonya, amit nem tettek hűtőházba, hanem 1-2 napja frissen szedtek, az kisebb szemű, talán külsőre nem olyan mutatós, viszont roppanós, nem túl édes, hanem zamatos és csodálatosan finom. Nem megy tönkre napok alatt sem, nem folyós, az utóíze pedig különleges, igazi ÉLET-ESSZENCIA, mélybordó ELIXÍR. 

20 kg hazai sárgabarackot, 20 kiló Katinka szilvát (mézédes magyar nyári fajta) és 40 kiló magyar áfonyát tettem el télire, 100%-ban színtiszta gyümölcs, magam vettem kis dundi üvegekben, kedves kis főkötőben díszelegnek a kamrám polcain, annyira büszke vagyok rájuk, büszke vagyok magamra…

S ha már Hamupipőke szóba került, én lettem a lehullott zöldségek és gyümölcsök megmentője. Amelyik áru már nem ment át Karcsi szigorú minőségről alkotott rostáján, az leértékelésre került és ami ott sem kelt el, azt hazahoztam és befőztem, feldolgoztam meg ilyenek. Megtanultam paprikakrémet csinálni, mesésen finomat tudok most már, bár a tanulópénzt megfizettem:) Az úgy volt, hogy maradt erős paprika, olyan hegyes, magyar fajta. Karcsi mondta, hogy vigyázzak ez tényleg erős, de én ezen mosolyogtam,  imádom az erőset, mondtam neki. Ő csak megvonta a vállát, te tudod, válaszolta. Csináltam is belőle valami csudálatos bazsalikomos, fokhagymás paprikakrémet, az illata mennyei volt. Még az sem tűnt fel, hogy a sütőben sütés után, amikor a héját szedtem le, az ujjaim pirosak lettek. Nohát, gondoltam, mennyi természetes festék van benne. S volt olyan szerencsém, hogy nem nyúltam a szemembe, csak az arcomat simítottam végig, este látom, hogy ott is van egy szép piros csík, jé, mikor karmoltam meg magam? Még mindig nem értettem mi történik. Felfőztem, csoda kis üvegekbe raktam, dunszt és pár nap múlva kinyitottam az elsőt, mert persze nem bírtam ki, hogy ne kóstoljam meg. Szóval megkóstoltam, egy kis kanálnyit… Az első pillanatban konstatáltam, hogy elképesztően finom, de a második pillanatban jött a tűz, kb 1 órán keresztül ettem tejfölt meg kenyeret meg bármit, csak csillapodjon az az égés, ami a számban, torkomban és gyomromban volt…

Aztán tanultam az életről, emberekről és rájöttem, hogy AZ ÉLET ÉS A JÓISTEN NAGYON VICCES.

Emberek, akiknek egy gesztusa, mondata most is balzsamként simogatják a szívem…

A nagyon pedánsan öltözködő idős úr, aki szemüveggel sem látja a listát, amit felírt a felesége, de akkor is lejön hetente és ő vásárol be. Világos, rövid ujjú vászon ing, betűrve a világos vászon rövidnadrágba, ami combközépig ér. Azért combközépig, mert egyébként térdig érne, de huzencsuzli tartja a nadrágot, ezért a sort felcsúszik és hónalj alatt kicsit bevág. Ehhez barna bőrcipő és barna, lábszár középig érő zokni társul. 

Szóval minden alkalommal igyekeztem segíteni neki, kiválogatni a legszebb árut, elovasni, összerakni mindent, ami a listán van. Persze, hogy nagyon kedves voltam vele, s lett ebből némi félreértés. Mert kicsit zavartan elmondta, hogy én tényleg nagyon szép vagyok, de hiába igyekszem, neki már van felesége…

Vettem az üzenetet és kicsit visszafogottabban válogattam ezután a meggyet s minden egyebet, ugyebár tartsuk meg a három lépést.
De azon azért elgondolkodtam, ugyan honnan látja az én szépségemet, amikor a listát nem látja? Arra jutottam, van, amit csak a szívével lát az ember…

Aztán a jómódú úriember, aki mindig mosolyog és ahogy ő fogalmaz: 
“Karcsikám, néha piszok nehéz dolog embernek maradni, de sosem félig üres, hanem mindig félig tele legyen az a pohár, amit életnek hívunk, mert csak így érdemes élni…”

Férfiak és asszonyok, akik mosolygósak.

Férfiak és asszonyok, akiknek soha semmi sem jó, nekik valahogy így áll össze a világ.

Férfiak, akik komor arccal kopogtatják a dinnyéket 5 percen keresztül, aztán Karcsi csak ránéz és azt mondja inkább választana ő egy másikat, ha nem gond, biztos, ami biztos…

Asszonyok, akik az éppen aktuális kínálatból tápláló, egyszerű és finom ételek receptjeit osztották meg velem nap mint nap. Azt mondanom sem kell, hogy az erdélyi csorba leveshez naná, hogy Karcsinál kapható cserepes csombor fűszernövény, ez már csak természetes itt minálunk, Karcsi zöldséges boltjában…

Leányfalusiak, akik nem szeretnek sorba állni, ment a zúgolódás, hogy jaj, ilyen sokan vannak megint és 5-10 percet is kell várni? Aztán jött a szomszéd, az ismerős és lám, fizetés után még kint beszélgettek kb negyed órát…

És végül a jóképű férfi, aki elmondta, mennyi mindenhez ért a kertészkedéstől a villanyszerelésig, majd a végén hozzátette:

– Az van, hogy tudok neked segíteni. Ha esetleg elakadsz az életben, csak szólj. Leülünk beszélni és meg lesz a megoldás, hidd el. Mert jól tudok beszélgetni. Bármit megoldok. –  és ezzel lezser, de kisfiúsan szégyenlős mosollyal nyújtotta felém a névjegykártyáját. 

Istenem, de jó, hogy van, aki képes ennyire egyszerűen látni az életet, de jó neki…

Én pedig eltettem a kézzel írott névjegykártyát és azóta is őrzöm, mint ennek a csudálatos nyárnak egy nagyon kedves emlékét. Mert semmi sem az, aminek látszik…

Köszönöm, hogy elolvastad:

Eőry Enikő

2 Comments

  1. Buliszak Barbara

    Drága Enci!
    Csodálazos ez az írás és köszönöm, hogy megosztottad velünk!🥰 Sok tanulság van benne az életről, az emberekről és a mi viszonyulásunkról mindehhez.
    Én viszont szeretném megosztani, hogy a pandémia után elsők közt voltam, akik visszatértek a NIA táncóráidra, pontosabban én akkor vágtam bele ebbe az új kalandba. Rengeteget tanultam általa a testemről, a lelkemről, a női energiákról. Különös dolgokat tapasztaltam! Volt olyan óra, amikor azon kaptam magam, hogy csupa lúdbőr vagyok, potyog a könnyem csendben és közben fülig érő szájjal, önfeledten táncolok.😀 A tánc felszabadít, boldoggá tesz, feltölt energiával és életerővel. Pontosítok, ez több mint tánc!- inkább önismereti út
    Közben új embereket ismertem meg és imádom, hogy nincs két egyforma óra, viszont a jó hangulat minden alkalommal garantált.
    Egyszóval, illetve mondattal: KÖSZÖNÖM HOGY VAGY NEKEM!🥰
    Puszi, Barbi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük