Még nem meséltem a hajóról. Barátkozunk, ő, a hullámok pompás lova, meg én.
Nem mai darab és nem hivalkodó. Íves és keskeny elöl az orra, ez az a rész, ahol a Titanic című filmben Kate Winslet szélesre tárja a karját. A mai hajók orra lefele egyenes, elég bumfordian néznek ki, de ennek a hófehér paripának hosszú, keskeny orra van.
Nagy utakra tervezték és nagy utakat járt be, egyszer körbe is hajózták vele a földet. Igaziból.
Nem mutatja meg magát akárkinek, sokkal többet tud, mint amit látni enged magából.
Egyedileg készült. Aránylag nagynak mondható. Szélesebb és nehezebb, mint általában az ilyen méretű vitorlások. Persze erősebb szélben ő is megdől, de kevésbé, mint a kisebb hajók. Nem érdekli a verseny, bölcsebb annál, hogy bizonyítani akarjon.
Egy jó vágású gentleman-hez tudnám hasonlítani.
Amikor kiülök a vitorlás elejére, egészen a víz fölött vagyok. Ritkán ülök ki, mert szeles egy hely (eddig összesen kétszer voltam ott), meg aztán a hajó eleje meg vége ring a legnagyobbat. Szóval nem a kedvenc helyem, de már láttam onnan medúzákat, a testükben neonlila csík húzódott. Elég valószerűtlenek voltak. Mozogtak, azzal a jellegzetes medúzaúszással, mint amikor az esernyőt ki-be csukogatod.
Miután ketten vagyunk a hajón, a dresskód elég laza. Reggel a Kapitány felveszi A Pólóját és A Sötétkék Sortját. Én pedig hosszas válogatás után felveszem A fürdőalsómat és A Keki Sport-felsőmet. Tengerben pancsoláshoz a Kapitánynak van A Világoskék Sortja, nekem A váltó fürdőruhám. Ennyi.
Azért ki szoktunk öltözni. Amikor kibocizunk a kis motorcsónakkal, olyankor a Kapitányra ing kerül (tengerkék, ami állati jól áll a bronzbarna bőrén), rám farmersort és trikó.
Olyankor turistásra vesszük a figurát, megbeszéljük, hogyha tudnánk olaszul, akkor úgy beszélnénk. Azt találom ki, hogy olasznak hisznek minket. Nem tudom miért, de jó érzés.
Talán mert látunk olasz hajósokat és tényleg lazák. Vágyott állapotom, hogy egyszer én is sokkal könnyedébben fogjam fel az életet. Nem azért mert olyan könnyű, hanem mert tényleg nem érdemes végigaggódni.
Meg lehet azért is, mert sokat olvasok itt a hajón, mindenfélét és a Kapitánynak megvan a Szőke ciklon Rejtőtől, rengeteget nevetek rajta, bohém és bölcs. Rabul ejt a stílusa.
Hát, a fürdés az nagyon nomád. Bent a hajóban van zuhanyzórész, de azt nem használjuk. Inkább a tengert, azt a szép nagy kádat, ami elképesztően tiszta és kék.
Igen, sós, a hajó végén van egy kinti “zuhanyzó” édes vízzel, de már azt sem használjuk. Megszerettem, hogy sós ízű a bőrünk.
Egyre bátrabban “merülök”. Nem, nem búvárkodom, csak búvárszemüveg meg pipa van rajtam, azzal bámulom a víz alatti világot. És persze még mindig tartok a nagy mélytől. Nem úszom messze a hajótól.
Mondom a Kapitánynak, hogy ez amiatt van, mert nekem tériszonyom van. Mondja, hogy szerinte ez nem így van, mert az tök mindegy mennyire nem ér le a lábam, 2 méter mély, vagy ötven.
Már hogy lenne mindegy, kérdem. Marhára nem mindegy milyen magasról esel le, két, vagy ötven méterről, érvelek.
Teljesen értetlenül néz rám, én meg azt nem értem, hogy nem megy át ez a tiszta női logikán alapuló magyarázat. Férfiak.
Egyik reggel egy aprócska öbölben a lábamat lógatom a vízbe, semmire nem gondolok csak nem tudok betelni a szikrázó kékséggel. Feltűnik néhány kisebb hal, olyan 20-30 centisek, a testük ezüstösen csillog és a farkuknál marina kék színűek. Lemegyek a hajóba kenyérért és adok nekik morzsákat. Nagyon ízlik nekik, még jó ideig ott vannak a hajó körül. Elnevezem őket az én kis házi halaimnak.
Később bemegyünk snorkerezni és az én kis házikedvenceim szerintem megismernek, közel jönnek hozzám, egyre többen, olyan húszan. A természetfilmeken ilyenkor látod, ahogy a búvár odanyújtja a kezét és barátkoznak. Én viszont megijedek tőlük, kérdem a Kapitányt, hogy szerinte most mi van, mondja, hogy csak nagyobb falatnak gondolnak, nem kell félnem. A bíztató szavak megteszik a hatásukat, minden addigi rekordomat megjavítva menekülök vissza a hajóra.
Erre megsértődnek és többet nem látom őket. Úgy látszik a halakkal suttogás nem az erősségem.
A delfinek, hát ők tényleg csodák.
Már napok óta vizslatom a vizet, őket keresve, de persze nem jönnek. Aztán felvisítotok örömömben, amikor nagyon messze észreveszek valami sötéten csillogókat elő-elő bukkanni. Úristen, delfinek, látod, látod, kiabálok és fel-alá szaladgálok meg topogok.
Legnagyobb bánatomra közelebb érve kiderül, hogy sötét színű madarak, nagyon szépek, de sajna nem delfinek. És igen, lebuknak a víz alá, aztán feljönnek, szó szerint halásznak.
Ezután óvatosabban lelkendezem egy-egy sötétebb foltot látva, de sehol egy árva delfin nem sok, annyi nem jön a közelünkbe.
Egyik délután egészen közel a hajóhoz látok valami ezüstös csillanást. Csak egy pillanatra. Á, nem dőlök be, biztosan csak a hullám fénye verődik vissza. És akkor hallok egy nagy fújtatást, a természetfilmeken a bálnák csinálnak így. Úristen, hol vannak?
Egyszer csak tádááám, előbukkan két nagy fekete hát és az uszonyuk, pár méterre tőlünk. Elmerülnek, aztán újra felbukkannak fújva egyet, azzal a gyönyörű íves háttartással és megint eltűnnek.
A másik oldalon meg egy nagyobb és egy kisebb delfin hátat látunk, talán a kicsinye lehet, mert sokkal kisebb. Annyira szépen és annyira együtt mozognak, megáll az idő, ahogy nézem őket.
És az fújtatás, hát még sosem hallottam ilyet. Nem visítozom és nem topogok. Nagy-nagy csendes boldogságban tiszta könny a szemem. Megsimogat a tenger. Átjár valami sokkal nagyobb, mint ami vagyok.
A delfinek körbe-körbe ússzák a hajót, velünk maradnak még vagy 10 percig, hol itt, hol ott látjuk őket, aztán huss, lemerülnek.
Azóta mindig lesem a vizet, várva, hogy felbukkannak, de ahogyan sok minden mást sem, így őket sem irányíthatom. Csak vágyom, hogy újra találkozzunk.
A Kapitány meg a hajója. A két gentleman. Összeillenek. Remekül megértik egymást.
Szeretem nézni, ahogy a lehorgonyzott hajón tesz-vesz. Csutakolja, szeretgeti a hullámok lovát.
Csodálom, ahogy együttműködnek, amikor kint vagyunk a tengeren, hasítunk és vitorlákat duzzasztja a szél.
Beférek-e én is ide, kérdem egyik este. Van-e hely abban a gyönyörű szívedben nekem is?
Hogy beférsz-e, mosolyog, nem kérdezted, amikor még lehetett volna, csak berobogtál és azóta ott vagy. Pont, mint egy szőke ciklon. Mikor Balin voltál, újraolvastam, meglepő az a sok hasonlóság, nem gondoltam volna, mondja és nem fejezi be.
Az a kék szem. Nagyon mélyre látok benne. És nincs tériszonyom.
Csak nézzük egymást, aztán a Kapitány megint Rejtő Jenőt idézi: Sok férfi olyan, mint a frakk: ha nélkülözi a megfelelő környezetet, használhatatlan lesz.
Szerelmes vagyok. A Kapitányba. Az életbe. Elmondom a delfineknek is.