Még nem vagyok hajós. Sokkal inkább vízre vetett szárazföldi. És valószínüleg egyetlen viking ősöm sem volt – ezt a következtetést vontam le több mint három hét hajózás után.
A széllel, ami gyári alapfelszereltség a tengeren, sosem voltam jóban. Érzékeny vagyok a huzatra, megfájdul tőle a testem.
Van az a tapasztalásom, hogy az erősebb szél nem jó nekem, kifújja belőlem az erőmet, mondom a Kapitánynak, a szél márcsak ilyen, fúj meg fúj, mondja és azt hiszem nem érzékeli a problémám súlyát.
Mert a szél meg az én hozzá való állásom változásra szorul. És szinte bizonyos, hogy nem a szél fogja megváltoztatni a véleményét rólam. Nekem kell másképp viszonyulni hozzá.
Rajta vagyok, de nem megy könnyen.
Egyszerűen félek tőle és ebből kifolyólag időnként rosszul leszek.
A tengeribetegség az a valami, ami nálam az ismeretlentől való félelem testi megnyilvánulása.
A tüneteim a fejfájás, hányinger, levertség, hasmenés, gyomorliftezés, orrfolyás, izzadás – már felismerem őket. Tisztára, mint a mérgezés, a szervezet szó szerint mérgezést kódol és igyekszik “megszabadulni” attól, ami árt neki. Ebben az esetben az én szorongó érzelmeim, amelyek ártalmasak rám nézve, tudom jól.
Minden tiszteletem a belső fülemé, aki minden tudásával azon van, hogy kiegyezzünk, a félelmeim meg én.
Nagyon rossz, amikor benne vagyok, de már nem hiszem azt, hogy menten feldobom a bocskort, tudom, hogy ha lehet, ki kell menjek a partra és a tünetek enyhülnek, majd elmúlnak. Nem azonnal, de elmúlnak.
Van az optimális eset, amikor ki lehet menni szárazföldre, de van az is, amikor nem. Ilyenkor beszélgetek magammal, hogy hahó, Enikő, nyugi, ez nem a világ vége, csak a tenger.
Arról beszélsz, aminek nem látni a végét, ugye, igen, arról, akkor ez egy paradoxon – hát így diskurálgatok a saját kis világomban.
A széltől meg a hullámoktól való beijedésemet gyógyítandó, a Kapitány a lassabb hajós-oktatás mellett dönt, egy nap vitorlázást általában több nap öblökben pihenés követ.
A Kapitány okos és meglehetősen elfogult irányomban, csodálatos dolog olyan férfit szeretni, aki jól szeret engem.
Szeretetet tudni adni és képes lenni elfogadni azt – ez a törékeny egyensúly építi és határozza meg a mi kis világunkat.
Egyik nap mesébe illő sziget öblébe érkezünk, sokszáz éves kicsi város öleli körbe. Nem állunk be a marinába, mert az elég zsufi, a parttól kb 100 méterre kötünk le egy bólyán. Csobbanunk és gyönyörködünk, napozunk és olvasunk, este bebocizunk a városba, nem én főzök, hanem kint a parton egy hozzáértő.
Hajószakácsként elbuktam, pedig igyekeztem.
A leveseid nagyon finomak, bíztat a Kapitány, látod bármit főzöl lelkesen megeszem és tényleg. Aztán szerelem ide, szerelem oda, a Kapitány ezt is nagyon jól intézi.
Mit szólnál, ha ezentúl én főznék, kérdi és már öltözik is. Nem a séfkabátját veszi fel, hanem a kimenős kék ingét. És elvisz egy jó étterembe, ahol már az első fogásnál kiderül, hogy a Kapitány bizony tényleg jól főz.
Egy napja pihenünk az öbölben, amikor rákezd a szél. Eleinte csak fúj meg erősen fúj, észre sem veszem mikor vált magasabb fokozatra. Ilyenkor nincs a hajón kint szélvédett hely, bent pedig nem tudok lenni, az imbolygás meghaladja a belső fülem ingerküszöbét.
Csak téblábolok, nem tudok olvasni (mert rosszul leszek tőle), nem tudok írni (mert attól is rosszul leszek) és egyáltalán semmit nem tudok csinálni, amit amúgy rosszul viselek.
Még nem tudom hogyan kell semmit sem csinálni, újabb lecke az élettől, a semmittevés ezek szerint egyfajta cselekvés és igenis hasznos dolog.
Tudtuk, hogy jön, mondja a Kapitány, igen tudtuk, válaszolom, azért horgonyoztunk le itt bent, magyarázza sokadszor, mert ez jól védett, ne aggódj, nem lesz annyira szörnyű, holnap estére már el is megy.
Hát nem megy hanem marad és éjjelre igen erőssé válik, nyikorognak a fémhuzalok, csapkodnak a vásznak és kötelek, (lekötött állapotban) rángatja azt a baromi magas árbócot, belekapaszkodik a hajóba, az meg a bólya kötelébe, megfeszül, majd kiszabadul a szorításból és kezdődik megint előről és folytatódik egész éjszaka.
Szél, hullámok, imbolygás – a félelmem sajnos átveszi az irányítást.
Reggelig bírom, akkor viszont rosszul leszek. A Kapitány megadóan bólint, ha menni kell hát menni kell, összeszedi ami kellhet kint, nem vagyok abban az állapotban, hogy segítsek neki, épp elég magamat tartanom, hogy ne essek szét teljesen.
Egész nap a parton maradunk, hat ökörrel nem lehetne visszavontatni, amíg tényleg nem enyhül a szél. Olvasunk és nézelődünk, nagyon jó idekint. Megnyugszom.
Hajnalban indulunk tovább, 70 tengeri mérföld vár ránk kint a nyílt tengeren, ahol nincs leállósáv, csak hullámok meg hatalmas tér. Ez az eddig egy huzamban megtett leghosszabb utunk és bármennyire is szeretném, még nem tudom átadni magam a tenger és a vitorlázás önfeledt örömének. Bár rosszul nem vagyok és szél is csak épphogy van, a hullámok nagyobbacskák és a gyomrom a nagyobb ringásokat szabadesésként értelmezi. Elég fura érzés. Elalszom és azt álmodom, hogy a Kapitány a Niagara vízeséshez hasonló helyen vitorlázik velem, cikkcakkban hasítunk lefele, szlalomozunk, mint a sípályákon és sokat zuhanunk. A Kapitány nyugodtan és biztosan kormányozza a hajót én pedig még álmomban is meglepődöm, hogy nem félek annyira, mint amennyire élvezem. Felébredek, lassan fogom fel, hogy csak álom volt és jó jelnek fordítom, jó mulatság ez, mondja az álomfejtő részem, csak engedd bele magad, hajrá-hajrá.
Könnyű azt mondani, feleli a gyomrom, aki annyira nem lazul be, így hagyom had beszélgessenek egymással, előbb-utóbb remélem szót értenek.
Nézd, mutat a Kapitány előre és én messzi-messzi meglátom a szárazföldet.
Még sok órát megyünk, mire közel érünk. Nem tudok betelni a látvánnyal, ahogy nézem a lenyugvó nap narancsszíneiben pompázó várost, a házakat, az erődöt, a templomokat.
A vízről egészen más arcát mutatja a szárazföld, soha nem tudtam mekkora különbség, mint autóval megérkezni. Mintha a régi városépítők úgy tervezték volna, hogy a víz felől lásd meg az egységét, teljesen más képet kapsz, mint amikor belülről nézed.
Itália, hogy te milyen gyönyörű vagy, mondom neki és ő úgy fogadja a csodálatomat, mint egy szép nő, tudomásul veszi a rajongásomat, kegyesen biccent egyet, tudja jól milyen vonzó. Csak én látom, hogy rám mosolyog?
Egymás után gyúlnak fel az esti fények az utcákon, lehet hallani az emberi zsibongást, érezni a hely lüktető életigenlését.
Lehorgonyzunk nem messze a parttól és fáradt-boldogan alszunk el.
Olaszország úgy dönt, hogy elkápráztat. A szűk és ódon utcákkal, az ablakok közt kifeszített kötélen száradó ruhákkal, az autója csomagtartójából áruló, hangosan kiabáló sajtárussal. A lazasággal, amiben benne van a szieszta szigorú rendje.
A kezükkel beszélő emberekkel.
A konyhájukkal, (azok az ízek, te jó ég) a kávéval (olaj-sűrű ízbomba) és persze mindehhez a “valahogy majd csak lesz” életfelfogásukkal.
Alig tud valaki angolul, még a fiatalok sem, először fura, de ahogy hallom őket beszélgetni megértem, hogy nem érdekli őket holmi világnyelv, hiszen a gyönyörű és temperamentumos sajátjuk fejezi ki legjobban azt, amilyenek ők és ahogy élnek.
Menő lenne beszélgetni velük.
Erősebb szél várható és két, szabadon horgonyzott nap után a Kapitány beáll a marinába, ami igen jó döntésnek bizonyul, egyrészt mert a szél tényleg jön, másrészt mert megismerek egy igazi vikinget.
Éppenhogy megérkezünk, amikor befarol mellénk egy vitorlás, na de milyen vitorlás???
Csillog és villog, tiszta és nett. A legutolsó kötél is tökéletesen feltekerve, katonás rendben figyel. Mindennek helye van és a minden a helyén van. Semmi felesleges és semmi funkció-nélküliség.
A törődés és a rendezettség tökéletes egyvelege, látszik mennyire szereti a gazdája a hajóját.
Kicsit elszégyellem magam az itt-ott száradó fürdőruháink, elhagyott kávésbögréink meg a szanaszét heverő papucsaink látványától. De szemlesütés helyett tátva marad a szám, amikor meglátom, hogy ott a kapitány nő, aki úgy, de úgy farol be a hajójával a roppant szűk helyre, hogy még Mr Baines, a vén tengeri medve is megirigyelné.
A kapitány magas, szőke és csinos, olyan középkorú hölgy. A kikötésnél határozottan irányítja a vele lévő fiatal srácot, aki velem ellentétben igazi másodtiszt, tudja a dolgát, nem is kell semmit mondani neki. Amit meg nem tud, azt biztosan gondolatátvitellel veszi, mert szavak nélkül, tökéletes összhangban működnek együtt.
Első a hajó biztonságos rögzítése, minden más csak ezután van.
Összeszokottan és profin dolgoznak, a kapitánynő meg az egy szem legénysége, irigykedve nézem ezeket a vérbeli, nagyon vikingeket.
És nem csak én bámulok, hanem a Kapitány is, teljesen elalél a látványtól. Püff neki, mondom neki, durva a különbség, ilyen, amikor hozzáértővel kötsz ki, próbálok poénkodni és eltelik néhány perc, amíg a Kapitány válaszol, mert a szemét egyszerűen nem tudja levenni a hajóról.
Kicsit szomorkásan jegyzem meg, hogy biztosan azon mélázik, milyen lehet egy igazi vikinggel vitorlázni.
Hát, először is nem olyan szép, mint te, aztán gyorsan korrigál, nem mintha ez volna a legfontosabb, viszont a hajó, na az gyönyörű. Az meg, ahogy a nagyvitorla be van hajtogatva, stokira, élére, láttad, németek, nevet. És mennyi kötele van, nagy utakat járhatott be, tökéletesen ki van találva rajta minden.
Olyan, mint a mienk, kérdem, hasonló, feleli mosolyogva. És hogy ez mennyire így van, az este ki is derül.
Ugyanis mikor visszaérünk a vacsoránkról, a kapitánynő áthív minket egy pohár borra és kb fél óráig áradozik a Kapitánynak a mi hajónkról – lám-lám az elismerés kölcsönös.
Őt a mi hajónk babonázza meg, (pedig az övéhez képest egyáltalán nincs rajta rend) a két kapitány vikingül beszélget, típusról, szélkormányról, motorhibákról, navigációról, két közös nyelvük van, az angol és a vitorlázás.
Nagyon tetszik, hogy nőneműnek titulálja a vitorlásunkat, nőies jelzőkkel és igen elismerően beszél róla, következetesen she-nek szólítva. Itt tudom meg, hogy minden hajó nőnemű, nem tudom miért, talán tisztelet és fohász a kiszámíthatatlan női természet erői előtt?
Konstatálom, hogy a hölgy egyre komolyabb tisztelet tanúsít az én Kapitányom iránt és erre roppant büszke vagyok.
Kiderül, hogy profi túrázóknak hisz bennünket, mondjuk ebben benne van, hogy én bölcsen hallgatok meg bólogatok, naná, hogy vikingnek néz, egészen addig, amíg a Kapitány be nem vallja, hogy én csak három hete!!! vitorlázom. Hát akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba és hozzáteszem, hogy a szél bizony nem a barátom és félek a hullámoktól is, szóval ennyit a renomémról.
Hogy előtte sose nem hajóztam? És most egy ilyen Kapitánnyal, egy ilyen hajón vagyok?
Kell neki egy kis idő, mire feldolgozza ezt a két tényt egyszerre, de végül is sikerül és beszélgetni kezd velem is.
Te biztos gyerekkorod óta vitorlázol, kérdem, de kiderül, hogy nem. Te biztosan nem félsz a hullámoktól, dehogynem félek, válaszolja. Aki nem fél a hullámoktól, az ostoba. Tisztelni kell a tengert, tudni és ismerni, ez az, ami segít megtalálni benne az örömöt. És minden tisztelet és tudás mellett jó félni, mert a tenger hatalmas és kiszámíthatatlan, nem beszélve a motorról, az akkumulátorról és egyéb elromlani képes dolgokról.
Engem leginkább az érdekel hol járt már, de kitáncol a kérdés elől, általánosságokban válaszol, úgy látszik ez vikingéknél nem publikus. Azt megtudom, hogy hajózik télen is, vitorlázott már az óceánon, imádja Kanadát és szereti Olaszországot.
Te mit csinálsz amikor hullámzik meg fúj kint a tengeren, kérdem. Szoktam énekelni és tényleg, a másodtisztje bólogat. Csak ülök a kormánynál és énekelek. Ezt akkor is csinálom, ha elégedettségre kevés okot találok, valahogy az énekszó előhozza belőlem a bölcsebb énemet. Csak nézem őt és csodálom, mert ezt látom a Kapitányon is, ezeket a vikingeket egyszerűen boldoggá teszi a tenger. Jó látni és hallani őket, jó a közelükben lenni. El vagyok varázsolva.
El is mondom neki pacekba, mennyire inspirálónak látom őt, meg azt is, hogy lenyűgöz, hogy nő létre igazi kapitány és még azt is bevallom, hogy nagyon megtámogatta az alaposan megtépázott viking-lelkesedésemet.
Szemmel láthatóan zavarba jön az őszinte csodálatomtól, asszem nem nagyon tud mit kezdeni vele, lám-lám az elismerés elfogadása neki sem megy könnyen.
Jól jegyezd meg, amit mondok, válaszol, a Kapitányod jó, a hajód pedig erős. Ha elkezdesz félni, csak ezt a két dolgot ismételgesd magadban, ebben a kettőben bátran bízhatsz, mutat a Kapitányra és a hajónkra.
Tanítsd minél többet, fordul aztán a Kapitányhoz, ha tudja mi hogy működik, nem fog félni, csak tanítsd és tanítsd, menni fog ez, aztán több tanácsot nem ad, (igazi bölcs) megint a szélkormányra terelődik a szó és én már nem rájuk figyelek, hanem magamra, mert a gyomrom tájékán elkezdek mosolyogni, igen, onnan indul és meg sem áll a számig, hátradőlök, úgy csinálok, mintha ott lennék, de gondolatban kint vagyok a tengeren és énekelek a szélnek, dalolok a hullámoknak.
És bár ez még csak egy gondolat, tudom, hogy egyszer megvalósul. Látom magam a kormánynál, énekelve és örömmel telve. Arról énekelek a tengernek, hogy boldog vagyok. Egy boldog, alapfokú viking.
A kabinunk ágyából minden este látom a csillagokat. Aznap éjjel azt kérdezem tőlük, vajon látom-e még a viking kapitánynőt. Nem tudtam vele mélyebben beszélgetni, vagy mert egyszerűen nem akarta, vagy mert náluk nem szokás ennyire őszintén közel engedni a másik embert. Pedig olyan sok mindenre kiváncsi lettem volna.
Szerettem volna jobban megismerni, milyen az élete, mi a kedvenc étele, van-e szerelme a tengeren kívül, mi a kedvenc könyve, filmje, vannak-e gyerekei, barátnői, akikkel olyan jó együtt lenni és mi a szíve legmélyebb vágya?
Live a board, mondja álmosan a Kapitány, ami annyit jelent, hogy a viking kapitánynő valószínüleg a hajóján él, az ő otthona a 46 lábas gyönyörű vitorlása, kertje a végeláthatatlan tenger.
Kérdeznék még egy csomó mindent, de a Kapitány mélyen és rajtaütésszerűen elaludt.