Már kormányzom. Mármint a hajót. Rájöttem, hogy a vitorlás vezetése nem sokban különbözik egy személyautóétól. Némi különbség azért van, tekintve, hogy a hajó vízen irányítandó, annak minden aspektusával. Aztán adódik a tömeg meg a méret és az ebből fakadó különbözőség, de én ezeket elegánsan átugrom, mégpedig úgy, hogy amikor csak kétségem támad, hogy elférek-e, jól mértem-e be az ívet, nem megyek-e túl lassan/gyorsan és a többi, hívom korrigálni a Kapitányt. Az egy behozhatatlan előny, hogy Ő mindig jön. És ha valamit benéztem, megoldja. Nem vitatkoznék, ha azt mondanád, így könnyű. Tényleg az.
Kellett pár nap, amíg átálltam a vitorlás üzemmódra. Ez azt jelenti, hogy amikor megy a hajó:
– kint érdemes lenni a fedélzeten (viking tanoncoknak, tengeri betegség megelőzése céljából)
– a fedélzeten akkor is fúj a szél, amikor nincs szél, (ne kérdezz rá erre, egyszerűen így van)
– a fedélzeti élettér kb 2×3 méter, itt legyél okés, (értsd alatta: derűs, tettrekész, kiegyensúlyozott) olyan 6-10 (néha 12) órán át, amíg ki nem kötünk. Meg azután is. Ugyanis:
– ha a hajó kivan kötve, akkor kinyílik a világ, mert kisebb lesz a szél (általában, de nem evidens)
– ha nem hullámzik a víz túlzottan, be tudok menni a hajóba (ez a kis kabinokból és a konyha-nappaliból álló minigarzon és ha becsukjuk az ablakokat egyáltalán nem fúj a szél)
– lehet alapdolgokat főzni, csobbanni a kristálytiszta tengerben, olvasni, írni, beszélgetni, láblógatni, szóval valami olyasmit csinálni, amit szeretnék, juhhhhé. Viszont:
– ha hullámzik a tenger, mert erősebb a szél, vagy onnan fúj, hogy felkavarja az öblöt ahol vagyunk, nos akkor két opció van:
– bemenni a kabinba, gyorsan becsukni a szemem, nehogy vészhelyzetet hirdessen a belső fülem és rosszul legyek, gurulni egyik oldalról a másikra, majd amilyen gyorsan csak lehet, elaludni.
– továbbra is kint maradni a fedélzeten és ezerrel azon lenni, hogy ne kapjak agyfaszt és/vagy hideglelést/pánikot a nagyon fújó széltől, az ijesztően inogó hajótól. És hiába tudom, hogy nem érdemes agyfaszt kapni, azért előbb-utóbb bekövetkezik. Ezután méltatlannak érezve az egészet jön a mit keresek itt meg a mért pont én, utálom azt ami van és tömény önsajnálatba zuhanok. Na ez sokkal rosszabb a szélnél és a hullámoknál.
Amikor megtörténik az átállás az valószínűleg egy pillanat, de idő kell mire ezt apránként elkezdem érzékelni. Először az illatok: a tenger, a nyár és a fenyők összeölelkezett áramlata.
Jönnek az ízek: a tenger, a levegő, az ételek és a borok. Aztán a víz mélysége, kékje, határtalansága. A szigetek kies látványa, a városkák idilli hangulata. Végül a hangok, a hullámok csapdosása, a hajó hangjai, a kötelek zúgása, a sirályok vijjogása. És egyszer csak meglátom a csodát. Az egészet. Ideig-óráig még a szelet is képes vagyok az egész részeként látni. Elképesztő átélni a rész egészhez tartozását.
Minden nap megyünk, szezon előtt vagyunk, nincs rekkenő hőség, viszont jó meleg van, a víz hűvös még, cserébe kevesen vannak a tengeren, az öblökben, éttermekben. Szerencse, hogy eddig nem kaptunk vihart, a szél a tűréshatáromon belül van.
Kapunk ajándékokat az élettől, mindig kapunk, érdemes figyelni, hogy észrevegyük őket. Az egyik nap tankolunk, a Kapitány manőverez, átgondol, én segédtanoncként követem az utasításait, több-kevesebb sikerrel. Sorba kell állnunk a kúthoz, ez vitorlással persze nem olyan, mint autóval a Mol-nál.
Mi jövünk, a Kapitány úgy, de úgy beáll ezzel a táncoló víziparipával a kút elé, pont oda, ahova kell, hogy na, jönnek, segítenek, kiadom a kötelet, kikötjük a hajót, tádááám, kezdődhet a tankolás. Mögöttünk egy olasz vitorlás, várakozik kicsit, aztán ő is kiköt egy tartály elé. Nagyon néznek minket, azt gondolom az én suta kötéldobásom kelti fel a figyelmüket, de nem. Az egyik olasz kiugrik a partra, odajön hozzánk és a hajóról kérdez, a szeme csak úgy issza minden centiméterét, hol lakik, milyen szép, merre járt már, honnan jöttünk, hova megyünk. She’s beautiful, mondja elismeréssel.
Igen, a hajók nőneműek és ő úgy beszél róla, mint egy gyönyörű nőről, ez engem roppant büszkeséggel tölt el. Magamban megszemélyesítve a hullámok bőven középkorú hercegnőjét (a mi kecses vitorlásunkat), kicsit/nagyon eggyé válok vele és roppant büszke vagyok magunkra. Látom, hogy a Kapitány nyugtázza a hozzáértő szemeket, én viszont fürdöm az elismerésben, roppant büszke vagyok, bizony elolvadok a dicsérő szavaktól, a méltatástól. Kicsit beszélgetünk még, kérdezgetek róluk is, aztán indulunk tovább, integetés és huss, már ott sem vagyunk, vár a tenger, a hullámok, no meg a szél, e kettő elég fontos alkotóeleme a vitorlázásnak, ezt újra és újra nyugtáznom kell magamban, mentségemre szóljon, hogy kezdő viking vagyok, csekélyke tapasztalattal, ám kellő idealizmussal megáldva. Nem könnyű kombó.
Egyik gyönyörű öböl követi a másikat, delfineket vágyom látni, de persze nem jönnek, órákon át bámulom a vizet ahogy megyünk, néha tényleg semmire nem gondolok, de általában eresztett vágtába kapnak a felbukkanó ötleteim, történeteim, hideg Rozé kikötés után, aranyhidas naplementék, simogat az élet ezerrel.
Egyik este az apró öböl családi éttermét ajánlja nekünk a bójadíjat szedő ember, fura figura, szerintem 70 fölött van, de ötvennek sem látszik, magas, szikár, remekül beszél angolul, értelmes, választékos és jó a humora. Kicsit udvarol nekem, a Kapitány mosollyal nyugtázza, de imádom, hogy pillanatokon belül érzem benne a féltést is, hello, ez itt az én birtokom, az én feleségem, szavak nélkül teszi a helyére a fickót, bámulatos a testbeszéd ereje, a pasi pontosan érti. Témát vált, szóba kerül egy kis családi étterem, ami nincs fent a google térképen, ezért nem találjuk. 100 éve kezdte egy asszony a főzést, most a lánya, aki már nagymama, meg a lányai (dédunokái) csinálják, azt mondja nincs ilyen több Horvátországban. Én persze teljesen elhiszem, a férfi nekem hiteles, kicsit sem nyomulós, de tisztában van magával. A Kapitány korántsem olyan naív mint én, ő csak udvariasan mosolyog, nem kerül a helyzet hatása alá, de már szereli a bocit, a férfi pedig telefonál az étterembe, hogy megyünk. A Kapitány kicsit dünnyög, hogy beterelnek minket valahova meg ilyenek, de kettőnk közül ő a realista én meg az álmodozó, ezért visszaveszek a túlzott lelkesedésemből, amelyről azután kiderül, hogy bátran megszorozhattam volna ezerrel is.
Bociba be, kimotorozunk, a parton vár egy 50 körüli hölgy, ő az első Mamma dédunokája, a mostani Mamma lánya, először nem értem miért jött elénk, aztán kiderül, hogy kis ösvény vezet a házukhoz, amit elsőre nem könnyű megtalálni. Szőlőlugas, két nagy asztal, nyárikonyha, parázsló tűzön rács, kiválaszthatjuk a nekünk tetsző halakat, húsokat, az asztalon saláta, tűzön sült zöldségek, házibor, házigrappa, mintha a nagymamánkhoz jöttünk volna vacsorára. Az ételek a mediterrán konyha mennyei változatai, egyszerűek, mégis különlegesen finomak, mert remekek az alapanyagok és ott van bennük van a jó szívvel készítés minden mozzanata. A háziak is ugyanazt eszik kicsit távolabb, három nő, sürögnek-forognak, hangosan beszélnek, cukik együtt, a mostani Mamma asszony a javából, tápláló, meleg, csodálatos az egész, minden falat ízorgia. Megtudjuk, hogy a Mamma két lánya Németországban dolgozik a vendéglátásban, eddig csak nyárra jöttek haza segíteni, de lassan hazaköltöznek teljesen, mert már nem érzik jól magukat. Lám-lám, így múlik el a világ dicsősége… Hiába keresnek ott sokkal jobban, rideg hely lett, pedig 10 éve még nem az volt, mesélik, ott nincs az emberekben szeretet, gyanakvóak lettek a németek, utálják a világot és egymást is, ízetlenek az alapanyagaik, az ételeik és ők maguk is, mondják. Elgondolkodom, hogy a pénz mennyire csak eszköz, nem pedig cél, használni tudni és nem a rabjává lenni, a Mammát nézem, aki szemmel láthatóan jobban szereti az életét, mint a pénzt, amit lehet megtermel, teszi a dolgát, van szőlője, veteményese, befőz-betakarít, sokat dolgozik mégsem mártír, tuti, hogy nincs jelzálog semmijén, de biztos van megtakarított pénze, hamarosan dédnagyi lesz, nyaranta este megnyitja a főztje az utat idegen betérők szívébe, akik amikor elmennek már nem is idegenek… Ahogy az asszony működik – egyszerűség, jóindulat és természetesség, én elégedett életnek mondanám.
Az este végén megint le vagyunk kísérve a hajóhoz, amit először túlzásnak gondolunk, de nem az, hiába van telihold, az ösvényt most sem találtuk volna meg egykönnyen, kell a lámpa és a vezető, elköszönünk, hálálkodunk, aztán a hajón sokáig üldögélve szó nélkül bámuljuk a hold ezüstös sugarait, a vizet bevilágító hatalmas holdat, a partról lágy kabócakoncert szól, a holdfény széles ezüst hidat rajzol és az élet egy-egy halk csobbanással suttogja nekünk, hogy ugye, hogy van mennyország, igen, válaszolom, abban vagyunk.
Mögöttünk van 200 tengeri mérföld, most épp Lastovo egyik paradicsomi apró öblében bójázunk. Itt maradunk pár napot, ez az egyik kedvenc helyünk. Kristálytiszta víz, kevés ember, mesébe illő kisváros. Két éve már jártunk itt, de csak a sziget egyik részében voltunk, most azt terv, hogy felfedezzük az egészet. Azt javaslom a Kapitánynak, hogy béreljünk E-bike-ot, nem tudom honnan vagyok ebben ilyen biztos, egyikünk sem próbálta még soha életében, itt meg azért vannak emelkedők. Inkább maradjunk az autónál, mondja, nem akar hegynek fel tekerni órákat, megértem. Aztán nem bérelünk semmit, csak olvasunk, fürdünk, beszélgetünk, hallgatunk napokon át. Teljesen kikapcsolódik az otthoni üzemmódom, minden olyan paradicsomi, megélem a semmi nem hiányzik érzést. Persze azért dehogynem, élményeink megosztásának vágya a szeretteinkkel igenis hiányérzetet produkál, álmokat szövünk, hogyha itt lesznek mi mindent csinálunk együtt.
A láblógatás után irány Olaszország, az első nap reggeltől estig hajózunk, sötét van, mire odaérünk. Itt nincsenek védett öblök, csak marinák, ahova beköthetnénk. A viestei marinában már jártunk, nem tetszett a Kapitánynak, mert egy disco van mellette és tényleg reggel 6-ig tolták a bulit, 20 méterre a hajónktól, ezt azért nehéz elfelejteni. A parttól kb 100 méterre lehorgonyzunk, a szél eláll, rozét iszunk a megérkezésünkre. Negyed óra múlva aztán feltámad, a távolban jól látni a villámokat, én alaposan beparázom mert a hajó táncolni kezd. A Kapitány mérlegel és azt mondja okés, megyünk arrébb, keresünk egy védettebb partszakaszt. Még egyáltalán nincs vihar, csak épp a szelét-szagát érzem meg, de már ez is sok nekem, ahogy szedjük fel a horgonyt alig birok úrrá lenni a félelmemen. A gyomrom kemény lesz, mintha a megfeszülne a hasam és nem tudom ellazítani. Segít, hogy figyelnem kell a Kapitány utasításaira, aki a horgonnyal bíbelődik, gázt adok, visszaveszek, várok, int, megint újra mindent csinálok, aztán hallom, hogy a horgony fent van, int és mehetünk. A hajó nagyon billeg, a hullámok erősödnek, a szél belekap és meg-megrázza. Már sötét van, a Kapitány pontosan érzi az egyenlőre kordában tartott riadalmamat, nyugi mindjárt megoldjuk, nincs baj, mondja. A most már erős szélben és egyre nagyobb hullámokban elindulunk, eszembe jutnak az idefele látott pici bóják amiket a halászok tesznek le jelölésül, világosban is alig észrevehetőek, most viszont tök sötét van, Jézusom, csak bele ne gabalyodjunk egybe, para még egy fokozattal feljebb, kiülök a hajó oldalára, a vizet nézem, segítek látni a Kapitánynak. Van feladatom, így nem érek rá félni, mellettünk nem sokkal egy másik vitorlás igyekszik a hangos marinába, jól látom az irányát, a szívem sajdul bele, de jó nekik, mindjárt kikötnek. Nem kérdezem a Kapitányt miért nem megyünk be mi is, a hajón nincs demokrácia, van viszont felelősségteljes döntések sorozata, amit a Kapitány hoz meg, annyira szeretem, hogy képes vagyok bízni benne, tudomásul veszem az egyre távolodó fényeket és csak a bójákat vizslatom. Megtaláljuk azt a helyet, ami védettebb a széltől, viszont elég sekély, alig haladja meg a mi kötelező mélységünket, újabb dolog, amitől félhetek, Jézusom, nehogy fennakadjunk, közben tovább erősödik szél és a hullámok, mit lehet a nyílt vízen? Lehorgonyzunk, mondja a Kapitány, teszem amit mond, amikor elégnek nyilvánítja a majd 30 méternyi leengedett láncot. Kicsit távolabb egy kis vitorlás már lehorgonyzott, látszik a kabinja és az árboca fényei, ijesztően közel van a magas sziklás parthoz, ő is nagyon imbolyog, mindezt összegzem, még egy aggódni való, csak el ne engedjen minket a horgony, csak nehogy megsérüljön a tőkesúlyunk, csak neki ne sodródjunk hajónak, sziklának meg tudom is én minek. Semmitől nem kell félned, ez csak kényelmetlen, mondja a Kapitány és vagy tucatszor ellenőrzi a horgonyt, járkál a nagyon imbolygó hajón. Irigyen bámulom a jól látszó óvárost, annyira közel van és mégis távol, az ott a part, mi meg itt a tengeren, hiába csak 100 méter, a mienk most egy másik univerzum. Legalábbis nekem, mert csak én félek, a Kapitány nyugodt, de érzem, hogy feszült, csak reménykedni tudok benne, hogy inkább miattam, mint a helyzet miatt. A villámokkal magát mutogató vihar végül nem csap le ránk közvetlenül, de jól látni és csak azt megélni, ami körülötte van nem egy leányálom, nekem kifejezetten borzasztó. Kint maradok a fedélzeten amíg csak tudok, de lassan be kell mennem, nincs mese. Kapaszkodás nélkül egyetlen lépést sem lehet tenni a hajóban, nagyon inog, így is nekitántorodom mindennek minden lépésnél. Bejutok az ágyba, gyorsan becsukom a szemem, forog velem a világ, jobb csukott szemmel, de a belső fülem vészvillogói ijesztő képeket generálnak az agyamban, úgy érzem körbe-körbe forog a hajó, egyre gyorsabban, kinyitom a szemem, nyugtázom, hogy nem igaz, ezt csak az összezavarodott érzékeim produkálják, de nem segít, egyre jobban félek. A Kapitány mellettem fekszik, egyenletesen szuszog, de tudom, hogy nem alszik hanem figyel. Gurulunk ide-oda, a félelmem rémisztő képeket vetít, sok nekem ez az egész, lassan, mélyen veszem a levegőt, hogy nyugtassam magam. Nagyon lassan alszom el és reménykedem, hogy hajnal lesz, mire újra kinyitom a szemem.
A tervem nem jön be, alig alszom valamit, szerintem csak a mélységes fáradság és a kellő tapasztalat az, aminek birtokában aludni tudna így bárki, nekem meg egyik sincs, a félelmem nagyobb, mint a kifáradásom, a tapasztalatom pedig gyakorlatilag elhanyagolható, hát ennyit a pihenésről. A Kapitány óránként ellenőrzi a horgonyt és mindazt ami kint van, a nem lekötött edények hangosan csörömpölve borulnak a földre, az erős imbolygást csak a fogalmam sincs hány tonnás oldalvíz csapások törik meg, olyan hangosak, mintha egy óriás dobot ütnének közvetlenül mellettünk. Magam sem tudom miért, de a félelmem lassan enyhül, helyét átveszi a fásultságos rossz érzés, jutalmam néhány óra hajnali alvás. Világosban aztán már ki tudok ülni a fedélzetre, reggelre enyhül a szél, de a tenger fel van korbácsolva, a hullámok továbbra is erősek, igaz, becsapódások már nincsenek.
Alig várom, hogy búcsút inthessek ennek a helynek, el innen, topogok magamban, nem akarom ezt, a fenébe a rész meg az egész egybetartozó teóriájával, baromság, nem érdekel, menjünk már.
Mire elindulunk teljesen lecsillapodom, távolinak tűnik az éjszakai pánik, most már tényleg csak kényelmetlenek a hullámok meg a szél, asszem elfáradtam, kicsit liftezik a gyomrom, álmos vagyok, az egész napi hajózunk a nyílt vízen, még sosem éreztem ennyire hosszúnak, mikor lesz már vége. Déltől ideálisra vált a szél, jó tempóban siklunk és megnyugszik a gyomrom, marad a tompaság, minek éjszakázik aki nem bírja? Sokat segít a tudat, hogy Bariba egy kikötőbe megyünk, átbóbiskoljuk a napot, a Kapitánnyal felváltva figyelünk, minimális teljesítmény szinten működve. Az utolsó 10 mérföld aztán gyorsabban telik és végül befutunk az olasz kikötőváros marinájába, a “révbe érünk” kifejezés sosem volt még ennyire plasztikus.
Itáliának illata van, még a zsúfolt marinának is, nem beszélve az enyhe szellőről és a biztonságos mólóról, amihez kikötve lekerül rólunk a súly, a hajó tökéletes biztonságban van, magunkat is beleértve. Úgy imbolygok a marina zuhanyzójában, mintha a tengeren lennék, földöntúli boldogság a meleg édesvíz simogatása, a sampon illatú hajam selymessége. A szárazföld fogalma új értelmet nyer bennem.
A kora reggelt a google-n látnivalók és éttermek böngészésével töltöm, elfelejtem mosodába vinni a cuccainkat, sebaj, majd ahogy megyünk várost nézni megoldjuk. A kikötőben épp nagyon hangos gyerekek készülnek kis kalózaikon vitorlákat bontani, zajos kamaszok, kiabálnak és gyönyörűen beszélik a dallamos olasz nyelvet, a Kapitányt jól felébresztik, szerelmes vagyok az álmos lényébe (is), ilyenkor nem beszél csak kávét keres, kell idő, mire megérkezik ebbe a világba. Kimosolyog nekem a fedélzetre, alszik még, elönt a boldogság, ahogy kávéval a kezében visszamegy ébredezni, Olaszország minket vár, kalandra fel, irány Bari óvárosa, piacai, pizzák, pasták, Itália, te gyönyörűség, jövünk, juhhhe…