Tánc a tengeren

Soha nem hajóztam eddigi életemben. És nem is tudtam, hogy vágynék rá. Most mégis az Adrián vitorlázom és valószínüleg hosszú heteken át élem az életem a tengeren.

Jelenlegi helyzetemben mondhatnám, hogy a hajósinas, hajószakács, másodtiszti pozíciók vannak számomra nyitva, (csak azért másodtiszti, mert összesen ketten vagyunk a hajón) de az igazság az, hogy egyiknek sem felelnék meg, ha nem én lennék a Kapitány szerelme. Ebből kifolyólag el van nekem nézve, hogy itt a hajón semmihez sem értek, viszont felváltva és párhuzamosan vagyok lelkes, boldog, rácsodálkozó, igyekvő, bénázó, félős, meg tengeribeteg.

Ami teljesen lenyűgöz, az a tenger, a mélység és a kékség.
Olyan nagy és hatalmas a víz és én annyira parányi és jelentéktelen vagyok.

Sokat beszélgetünk. Órákig hallgatunk. Főzök nagy igyekezettel épphogy középszerűt. Este egy öbölben horgonyozva a parti fényeket csodáljuk.

Kiképzésem jelenleg is legfeljebb a “lelkes rajongó” szintnél tart.
És boldog vagyok, nagyon boldog és újra és újra alig hiszem el, hogy mindez velem történik meg, hogy ez a valóság.

Eddigi hihetetlen élettapasztalataimat megpróbáltam rávetíteni a hajós életre és csúfos kudarcot vallottam. Kábé mindennel, amiben biztos voltam ezidáig.

Például, hogy hogyan, mit és mikor fogok főzni. Utána olvastam és roppant tudományosan összeraktam az egészséges arányú és összetételű ételeket – hát, a magas növényi fehérjetartalmú, napon szárított és saját kezűleg készített quiona-köles kétszersültet a sirály ette meg, viszont a téliszalámit mi. Eddig sem gondoltam magam valami álomséfnek, de itt a hajón teljesen más főzni, a nagyon egyszerűeket is jóindulattal ehetőnek mondhatóan tudom megcsinálni.

Képzeletben láttam magam fejest ugrani a hajóról a tengerbe és önfeledten lubickolni. A valóságban a létráról másztam be, (röpke 10 perc alatt) körbeúsztam a hajót és egyáltalán nem voltam önfeledt. A tenger olyan nagy meg ismeretlen, a hajó az egyetlen biztos pont, hát normális dolog lejönni róla?!
Az éjszakai öbölben mártózásról még nem is beszéltem, a mélysötét víztől annyira féltem, hogy el sem engedtem a létrát, így hiába láttam már filmeken, fogalmam sincs, milyen lehet éjszaka úszni a tengerben.

Azt is szoknom kell, hogy a hajón pici az élettér és itt nem tudom azt csinálni, amit eddig. A fizikai aktivitás evidenciája most eltűnt, itt másban és máshogy lehet értelmet találni. A csendben, a csepp a tengerben érzésben, a természet elsöprő ereje előtti alázatban, a saját lényem kicsinységében és a csendesedő gondolataimban. Az eddig el nem végzett és fontosnak hitt feladatok messzebbre és más megvilágításba kerülnek. Lett terem és időm elmélkedni. Akár a semmin, akár a mindenen.

Lelki szemeimmel láttam magunkat partot érni a kis motorcsónakkal, láttam, ahogy kiugrom játszi könnyedséggel a homokos partra és ruganyos léptekkel sétálok tovább. Igaziból itt nem nagyon vannak homokos partok, csak sziklásak, a kiscsónakba sem a be, sem a kiszállás nem megy könnyedén, a parton pedig úgy imbolygok, mint Jack Sparrow, a Karib tenger félnótás kalóza – mintha a part is himbálózna.

Azt gondoltam a tengeribetegség az, ami csak másokkal történik meg és ha esetleg megcsapna a szele, én persze lazán túlteszem magam rajta. Aztán meg úgy alakult, hogy egyik nap lett nagyobb szél és hullámos tenger én pedig másfél napra kiütődtem, baromi rosszul voltam, húúú, cudar volt.

Szóval a magabiztosságomnak annyi és a vitorlázás egyáltalán nem az, amit gondoltam róla.
Viszont egyre szerelmesebb vagyok a Kapitányba és a vitorlázásba is és annyira kiváncsi vagyok mindenre, ami egyáltalán nincs úgy, mint ahogy eddig gondoltam, hát ki érti ezt?

Hiába, a Kapitány szokta Rejtő Jenőt idézni, aki szerint a nők gyakran nem tudják mit akarnak, abból viszont nem engednek.