Már tudok segíteni a horgonyzásnál. Mélységet figyelek, kezdem érteni a navigátor kijelzőjén látottakat, kormányzom, be és ki kapcsolom a motort, szóval kb itt tartok a hajózás tudományában. Legalábbis 2 nappal ezelőtt itt tartottam. Aztán történt egy s más.
A vitorlákat még nem tudom kezelni, de kezdem kapisgálni a csíziót. A lényeg, hogy van többféle vitorla, rengeteg kötélszerkezet és a Kapitány kifeszíti, behúzza meg állítgatja őket. A szél iránya határozza meg, hogy mikor, melyik vitorla és annak milyen szöge tudja a leghatékonyabban kihasználni azt a hatalmas erőt, amely sokkal nagyobb, mint aki irányítani akarja. Nagyjából ennyi.
A tudásom most tart annál a fázisnál, amikor a kezdeti és teljesen nem helyénvaló “nyugalom, meg fogom tanulni” okoskodás helyét átveszi a kétségbeesés, mely szerint az a szint, ahol most vagyok, sosem éri el azt a szintet, ahol lenni szeretnék.
Szikrázó napsütésben indulunk, lágy szellő fújdogál. Aztán kicsit megrázza magát és erősre vált, 14 csomós szélben 7 csomós sebességgel haladunk, ami nagyon jó tempó. Mondjuk nekem kicsit túl jó, mondom is, hogy húúúú de megyünk.
Most kezd jó lenni a szél, bólint a Kapitány és mosolyog.
Elemében van, magabiztosan mozog a hullámokon hasító hajón, vitorlák feszülnek, kötelek állítódnak.
Én úgy érzem magam, mintha egy sportkocsiban lennék, amit nem ismerek, túl nagy a motorja, nem találom a féket és egyre csak gyorsul.
Vannak nagyobb hullámok, amik meg-megdobják a hajót, ilyenkor bő 2 métert emelkedik oldalra-fel és aztán alá alá. Szó szerint együtt mozgom a hajóval, itt nem lehet ellenállni, csak együttműködni. Már rájöttem, hogy a legjobb ilyenkor a kormánynál állni és csak hagyni a lábaimnak “átmozogni” ezt a táncot a hajóval. A szél tovább erősödik, a legtöbb odafigyelést a kijelölt irány tartása jelenti (pont, mint az életben), a szél a legkevésbé sincs tekintettel a mi egyéni céljainkra.
A Kapitány meg mászkál az imbolygó hajó tetején, kiereszti ezt vitorlát, behúzza azt a kötelet, enged a másikon – én meg igyekszem nem mutatni mennyire be vagyok ijedve, mert kis esélyét látom egy satuféknek és visszatolatásnak, ha esetleg az egyetlen személy, aki tudja irányítani ezt a hullámok hátán táncolót, lepottyan róla. A Kapitány boldog és magabiztos, a vitorlák állításához már felvett egy speckó mellényt (elég komolyan néz ki, hogy kerül a tenger közepére egy ipari alpinista?), amivel ki tudja kötni magát, hogy a nagyon mozgó hajón mindkét kezét tudja használni. Nem kell félni, mondja mosolyogva, 20 csomóig jók vagyunk, csak utána van baj és látom, mennyire élvezi az egészet. Ha ő boldog, akkor én is, belefeledkezem a látványba.
A tenger, meg az ő látványába. Amíg csak bírok. Ez kb még 3 óra.
Eleinte csak a csodálat van, a szél és a víz az úr, mi csak cseppek vagyunk, akiket kegyesen megtűr a hátán a hullámok hercege.
Aztán 1-2 óra múlva szép lassan bekúszik a bőröm alá a félelem. Igen, meg vagyok ijedve. Messze vagyunk a parttól, egy-egy hullám 2-3 méteres. Mi újra és újra együtt lovagolunk velük, 2-3 méter lefelé, 2-3 méter felfelé. Tudom, hogy a 2-3 nem sok, egy valamirevaló katasztrófafilmben a hullámok minimum 10 méteresek, de ez engem nem vigasztal.
Időnként egy nagyobb tajték oldalról jön és a hajó alaposan kizökken a ritmusból, egy félkört ír le és alaposan megbillen. Na ez az oldalról taszajtás rögtön reakcióba lép a gyomrommal, ami nem találja a helyét, ezért le-föl liftezik. Eközben az egyensúlyra törekvő és azt sehol sem találó belső fülem csúcsra járatódik és egy idő után elfárad. Velem együtt. A belső fülem meg én totál kipurcanunk.
Egyre bizonytalanabb vagyok. Fogalmam sincs mikor történik, de egyszer csak a félelmem eggyé válik a bizonytalanság érzésével, már nem tudom megkülönböztetni őket egymástól. Most már úgy félek, hogy nem tudom mitől. Rossz érzés.
És nincs pihenő, hasítunk, de hála Istennek, most már a part felé.
Hurrá, megérkezünk a kiszemelt szigethez. Befordulunk az öbölbe, ahol éjszakázni fogunk. Várom a nemrég megismert érzést, ahogy a szélvédett helyen kisebbednek a hullámok és az imbolygás is megszelídül. Nagyot csalódom. A szél még erősebb, a hullámok kisebbek ugyan, de az imbolygás még így is jóval a tűréshatárom felett marad.
Aztán a szél úgy dönt, hogy mielőtt elbújnánk előle, utoljára köhint egyet. A kormánynál van egy műszerfal, látom, ahogy 18, 20, 22, aztán 25 csomót mér. Na itt pánikolok be, nem merek többé odanézni, a félelem hangosan ismétli nekem a Kapitány szavait, “20 csomó felett már vagány vitorlázni, azelőtt sportos, utána már komoly, az még nem neked való.”
Gépiesen teszem amit mond, a horgonyzás sem egyszerű, a Kapitánynak nagyon kell figyelni, ilyen szélben könnyen megemelkedik a biztosnak hitt horgony és odacsapódhatunk, ahova nem kéne.
Előre-hátra megyünk, gázt adok és visszaveszek, látom a komoly tekintetét. Aztán egyszer csak vége lesz, imbolygunk ugyan, de lehorgonyoztunk, motor lekapcs. A parttól 20 méterre “parkolunk”, nézem az embereket, akiknek talaj van a lába alatt és irigykedem. Bámulom az aprócska halászfaluból lett kicsi ékszerdoboz városkát és nem vagyok jól. Mert ahelyett, hogy látnám ami van, még mindig a félelmem irányít és azt kérdezi mit keresek itt.
Szomorú vagyok, mert azt hittem menni fog nekem ez a széllel dacoló vikingelés. De nem ment, nem dacoltam, csak beijedtem, méghozzá alaposan.
Csak nézek és hallgatok. A Kapitány leül mellém, kérdezi hogy vagyok. Elkezdek sírni. Nem tudok beszélni, csak odabújok hozzá és csendesen bömbizem. Így maradunk egy ideig. Mi a baj, kérdi, érzem, hogy elveszett a női lélek útvesztőiben.
Csak sehol nincs semmi biztos, ami nem imbolyog. Csak megijedtem, hogy fogom ezt bírni. Csak a nyílt tenger annyira félelmetes. Csak félek, hogy csalódsz bennem. Csak csalódtam magamban. Csak ennyit tudok mondani.
És ő nem kezd ismertető magyarázatba a vitorlázás megpróbáltatásairól, egyáltalán nem beszél. Csak ölel és érzem, hogy szeret. És ez az egyetlen, ami megnyugtat.
Hogy lehet szeretni egy bömbölőt, aki fél.
Hogy lehet engem szeretni, ha nem vagyok viking, akkor is.
Aztán Ő bemegy időjárás és szélelőrejelzést tanulmányozni, én meg behúzódom az egyik szélcsendes sarokba és ülve elalszom. Pedig imbolyog továbbra is.
Este a motorcsónakkal bepöfögünk a kis halászfaluba. Régen volt halászfalu, ma módos üdülőparadicsom. Ahogy kilépek a partra, úgy imbolygok, mintha hajó lennék a vízben. Hullámzom a parton.
Szürreális a kép, ahogy unottan sétáltatja a spánielét egy elegánsan öltözött hölgy, finom parfümsávot húzva maga után. Kicsit zavarja, hogy a kutyus szagolgat, ő meg hátráltatva van. Nem tudom miben. Ő pedig nem tudja, hogyan markol a szívembe a hiány.
Merthogy Zsebi és Artúr, a két otthonhagyott kutyám ebben a pillanatban iszonyúan hiányoznak. A kis nokedli csivava keverék és a mindig nagyon szőrös labrador. Hogy belefúrjam az arcom Zsebi nyakába és érezzem Artúr selymes bundáját. A tekintetük, ahogy egymáshoz tartozunk.
Fáj, hogy nem lehetnek velem, úgyhogy megszorítom a Kapitány finom meleg kezét. Ő átkarolja a vállam, keveset beszél és gyönyörű helyeket mutat, mindezt kint a parton, semmi himbi-limbi, úgyhogy kikapcsolnak a nehéz érzéseim és végre meglátom hol is vagyunk.
A földi paradicsom egyik kihelyezett tagozatán.
Az egész vacsorát végigbeszélgetjük. Aztán csendben vagyunk. A Kapitány nagyon kék szeme gyakran fonódik össze velem. Boldog vagyok, nagyon boldog. És szerelmes, egyre szerelmesebb.
Visszabocizunk a vitorlásra és bármennyire is tudom, hogy az továbbra is jelentősen himbálózik és én emiatt a szemem sem fogom lehunyni egész éjjel, mégis mélyen alszom és reggel arra ébredek, hogy vagy a himbálózás enyhült, vagy engem nem zavar már. Kiderült, hogy ez utóbbi.
Talán túl vagyok az első holtpontomon, már ami a hajózást illeti, kérdem a Kapitányt.
A Kapitány pedig megint Rejtő Jenőt idézi, aki szerint a sors olyan, mint a részeges szabó: mikor belevág a szövetbe, még nem lehet tudni, hogy felöltő lesz-e belőle, vagy nadrág.
Mindjárt kihajózunk. Vár a tenger.
