Amikor a változásról beszélek, roppant lelkesítő tudok lenni, mennyire jó, milyen fontos meg hasonló okosságok. De egészen más a helyzet, amikor a saját életemben kerülök egy kikerülhetetlen lépcső elé, aminek a megugrásához egyetlen út vezet: a saját gondolkodásmódom megváltoztatása. No ilyenkor rettenetesen megrémülök és igyekszem hanyatt-homlok menekülni előle. Persze nagyon ügyesen csinálom, még magamat is átvágom, mert kívülről úgy néz ki, mintha egyenest a változás közepébe vágnék. De ez nem így van. Valójában behúzom a féket, spirituális-vizuális képem a Tom és Jerry rajzfilmből, amikor valamelyik állat hátradől, mind a négy lábát megfeszítve a padlóba mélyeszti a körmeit, nem akar valami felé menni, csak oda ne, ellenáll, az a valami azonban húzza-húzza magához, egyre közelebb ahhoz, amitől távol akar lenni.
Az utóbbi szűk négy évben az életemet alapjaiban megrengető „lépcsőim” voltak. És van olyan, aminek a megmászása rettenetesen fájt és mindig is fájni fog. A veszteségeim olyan sebeket ejtettek rajtam, amelyek sosem gyógyulnak meg. Újra és újra át kell kötözni őket és akkor lehet velük élni. A nagyon okosak azt mondják, ebből lesznek a legnagyobb erőforrásaink.
Pál Feri azt mondja, az élet az első halálos seb megszerzése után kezdődik.
Csak a saját nevemben beszélhetek, de ez tényleg így van.
Az eddig ismert nehézségeimhez képest kutyafülének tűnt az az élethelyzet, amit a vírushelyzet produkált. A szorongással még el voltam valahogy, de az életbe átszivárgott következményeivel sokkal kevésbé. Ebbe most nem is mennék bele, a lényeg, nagyon megszenvedtem azt, ami most van.
Sokáig ellenálltam, de hiába, amibe bele kellett állnom, az az online világ. Nem tudtam elképzelni, hogy például a tánc tanítását lehet online csinálni. Mert pont a lényeg veszik el, a virtuálisan nem átadható energia. Megmagyaráztam magamnak, hogy az online edzés egy baromság és kész. Az élet szokás szerint csak bólintott, legyen, ahogy akarod, mondta és ment tovább. Teltek-múltak a hetek és hónapok és azt vettem észre, hogy nincs tovább. Rettenetesen hiányzott az a kompetencia és a felelős szabadság érzés, amit a tánc tanításkor érzek. Iszonyatosan hiányoztatok ti, akikkel EGYÜTT mozogtunk, akikkel EGYÜTT izzadtunk, sírtunk, nevettünk. Ti, emberek, a munkám, és a hely, ahol ezeket megéltük, a táborok és a Folyondár. A sportközpont, ahol edzőként dolgoztam bezárt, én pedig, aki eddig semmilyen energiát nem tettem az új élethelyzetek által adott online lehetőségek megismerésébe – zuhantam a nagy semmibe. Persze itt is bekapcsolt az önmarcangolás, nevezetesen, hogy akárhova néztem, csak azzal szembesültem, hogy bezzeg más milyen időben elkezdte, meg milyen ügyes, meg húúú de jól csinálja, mindenki más okés, csak én nem. Ebben a tömény „jajdeszerencsétlenvagyok és mértpontén” egyszemélyes drámában is eltocsogtam egy ideig. Mígnem aztán az élet megint megkérdezte tőlem, mit szeretnék. Először nem tudtam neki válaszolni, csak a nehézségeimet soroltam egyfolytában. Abból is látszik, hogy van gondviselés, hogy az élet akkor nem csak simán bólintott, hanem elém tett embereket, helyzeteket, akikre, amikre reagálnom kellett. Szóval elindult valami cselekvés-féle, ami eleinte nagy befejelésekkel járt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy igenis a tanulásra adtam a fejem, beléptem az IT és az online világba, persze a magam teljesen amatőr szintjén. Kérdeztem szakembertől, de csak a kötőszavakat értettem abból, amit mondtak. Folytattam a kérdezést az ismerősökkel, barátokkal, családtagokkal, és egyáltalán nem értettem a választ, gyakorlatilag totális elveszettnek éreztem magam, mert a megélésem az volt, hogy senki nem tud úgy segíteni nekem, ahogy arra nekem szükségem lenne. Hogy jöjjön már végre egy IT guru, aki el sem mozdul mellőlem, fogja a kezem, nagyjából azért ő csinál mindent és a végén hipp-hopp tudok online-ul órát tartani, videót vágni és feltölteni és webtárhelyelni, hogy a zoom-ról ne is beszéljek, mert abban is nagymesterré lettem. Hááát, nem, hogy mentor, de konkrétan senki nem jött, hogy ezt a feladatot megoldja velem/helyettem/nekem.
Volt (nem túl sok, mert szégyelltem a nem tudásom) segítő próbálkozás, de az esetek nagy részében tök hülyének gondoltam magam, mert ami másnak 1-2 kattintás, az nekem megugorhatatlan 100 ismeretlenes egyenlet volt. A youtube tutorial videók megérteni próbálása és a lázas igyekezetem, hogy elhiggyem, tényleg olyan egyszerű a zoom meg az összes beállításai – nos, a külön fejezetet érdemelnének… Azt hiszem az volt a mélypont. Mert semmi, azaz semmi nem ment úgy, ahogy én szerettem volna.
Cselekvésképtelenség, tehetetlenség, eszköztelenség, kilátástalanság – ez a négy érzés uralkodott rajtam és bennem.
És akkor jött az ismerős felismerés az utóbbi négy évem legfájdalmasabb periódusaiból: ezt a tanulási időszakot senki nem fogja helyettem végigcsinálni. Indulnom kell befelé, a magam ismeretlen belseje felé, az árnyak, a félelmek és a hatalmas tátongó üresség felé, mert (erről már van tapasztalásom) csak onnan vezet tovább az út. Megint befelé kell indulnom, mert ott van az elakadás és ott van a megoldás is. Hiába simogatta meg a buksim valaki kint, hogy nyugi Enikő, nem te vagy a hülye meg az alkalmatlan – nem jött át és nem segített. A kívülről jött támogatást nem éreztem, nem adott feloldozást és megnyugvást.
És ebben a sötét mélypontban megölelt az Isten. Észre sem vettem. Nem úgy történt, hogy valami katartikus élményem volt. Hanem úgy, hogy egyszerűen tartotta azt a teret, amit én már nem bírtam. Angyalokat küldött, akik emberi alakban egyébként a barátaim. Embereket, akik mindenféle módon segítettek.
Helyzeteket, amelyek előbbre vittek. És a legfontosabbat: hitet. Hitet magamban, hitet az életben.
Igen, kérd és megadatik. Persze nem úgy, ahogy azt emberi mivoltunkban gondoljuk. Nincs varázspálca meg ilyenek. Gondviselés van.
Azt hiszem életemben háromszor fordult elő velem, hogy taknyam-nyálam egybefolyva zokogtam és ordítva veszekedtem Istennel. Ő nem ítélkezett és nem bántott, pedig nagyon csúnyákat mondtam. Egyszerűen megölelt. És ahogy ölelt, már nem féltem annyira. A saját tátongó üres tereimben egy apró kicsi mag kezdett fejlődni, valami, ami még nem tudom mi, s nem tudom mivé lesz. Rajtam múlik. Vajon hányszor és hogy megyek egyre beljebb és közelebb önmagamhoz, egyre beljebb, a saját félelmeimen, ürességeimen és hiányaimon át vezető úton. Akkor is, amikor sok út nem vezet sehova. Akkor is, amikor nincs is ott út. Sőt, akkor igazán…
Ma lesz az első online órám, zoom-on. Ha azt kérdezed, hogy már mindent tudok-e és megy-e minden, mint a karikacsapás, akkor a válaszom: nem. Nem vagyok kész. Tanulom. Csinálom. Mert ez is egy Pál Feri idézet, de pont ide illik:
„Nem kell tudni, csak csinálni. Csak csináld. A tudás majd jön később.”
Nagy szeretettel várlak az online táncos-mozgásos-izzadságos edzéseimre.
Várlak, ha IT guru vagy és sitty-sutty belépsz az online tánctermembe.
Várlak, ha fogalmad sincs mi az a Zoom és a gyereked tölti le neked az alkalmazást.
Várlak mindig, bárhogy is vagy, jókedvűen, gondterhelten, önfeledten.
Azt, hogy hogyan tudsz részt venni az óráimon megtalálod itt:
https://eoryeniko.hu/online-edzesek/
Nagy ölelés: Eőry Enikő